Akik már nincsenek velünk...

Az ősz gyönyörű színkavalkádja mellett lehulló leveleivel az elmúlást is jelképezi. Látványra csodaszép, mégis van benne valami szomorúság. Ez az évszak amúgy is szürkébb, esősebb, ködösebb, amely már eleve okozhat borúsabb életszemléletet, hangulatot. Az ünnepek és a halottainkra emlékezés ezt még fokozhatja.

Életem során azt vettem észre (de ez lehet szubjektív), hogy ebben az időszakban, az év utolsó két hónapjában sokkal többen lépnek ki, mint az év másik részében. Érezhetjük a kollektív tudatból is a gyász lehúzó energiáját, fájdalmát. Halottak napjához közeledve akarva-akaratlanul is egyre többször jut eszünkbe az, aki már nem lehet velünk ebben a valóságban. Akár még álmainkban is megjelenhet, vagy csak egyszerűen szomorúbbnak érezzük magunkat - anélkül, hogy tudnánk az okát -, mert a lelkünk összekapcsolódott még akkor, mikor együtt élhettünk meg örömöt, bánatot. (A nagymamám azt mondta nekem sokszor, hogy "összenőtt a szívünk", annyira szeret. Talán ezért is jött el hozzám álmomban újra meg újra, ahogy tegnap éjjel is.)

Ilyenkor nem kizárólag azokra emlékezik az elménk, akiknek a felidézése szeretettel tölti el a lelkünket, bár elsősorban őket idézzük fel tudatosan. Meglehet, hogy olyan embereket is veszítettünk el, akik kevésbé álltak közel a szívünkhöz, mert bántalmaztak, vagy épp nem védtek meg, szeretetlenségben neveltek, és úgy mentek el, hogy közben düh, harag, neheztelés volt a szívünkben. Ha megéltél ilyet, akkor az elengedését gátolod azzal, hogy még táplálod ezt a negatív érzést, vissza-visszatérhet a fájdalom is, amit okozott. Mi lenne, ha ezek a napok hoznák el számodra a megbocsátást, amiért ennyi időn át nehezteltél és mérgezted magad ezzel? Mi van, ha ezek a napok hozzák el számodra a megbocsátást, amit felé gyakorolhatsz, hogy könnyebb legyen a lelked? Engedd el a fájdalmat, az akkor megélt érzéseket, hogy a helyükre valami sokkal jobb érkezhessen. 

Ha nem tudtunk elbúcsúzni valamelyik szerettünktől, vagy épp nem mondtuk neki, hogy mennyire szeretjük, mert pl.nem volt szokás, nehezteltünk rá valamiért, vagy mert más nézőpontjai szerint ítéltük meg őket, és csak halála után döbbentünk rá, hogy az nem is a miénk volt....megtehetjük most is. Ezek a napok épp erre hivatottak, hogy elcsendesedjünk és befelé figyelve a csukott szemeink mögött felidézzük a személyét, és elmondjuk neki, amit nem tudtunk korábban. Ezzel szinte meghíva őt egy négyszemközti elmulasztott beszélgetésre. Meghallgathatod a válaszait is, csak engedd, hogy érkezzen.

Akiket szerettünk, és megéltünk vele minden jót, de eljött az ő átlépésének ideje - mert megfáradt a teste, lelke -, úgy érezhetjük, megszakad a szívünk, mert elvesztettük őt. Pedig, ha belegondolunk, mennyire hálásak lehetünk, hogy mellettünk voltak és megélhettük velük mindazt a jót és szépet, amit őrzünk a szívünkben, emlékeinkben, mennyit építették a jellemünket, gyógyították a lelkünket, mennyit tanulhattunk tőlük és általuk, ellesve a mintákat, amelyek hozzájárulások lehetnek a mi életünkhöz is, mennyi mindent hagytak itt nekünk örökül, ami csak a miénk, a közös percek, órák, napok, évek... akkor hálásak lehetünk azért, mert ez megadatott nekünk, mert ők bennünket választottak és mi őket. És ez a kölcsönösség hozta meg a boldogságot számunkra. Lehet ez párkapcsolat, szülő, nagyszülő, dédszülő, testvér, gyermek.... vagy akár egy családtagként szeretett háziállat is. A lelkünk megérzi, ki áll közel hozzá és persze veszteségként éli meg, ha a másik távozik. Mi lenne, ha most ezt felülírva meglátnánk, mi mindennel lettünk gazdagabbak azáltal, hogy az életünk része volt? Mennyivel kellemesebb, könnyedebb érzés... felidézni a szép emlékeket és meglátni benne, mit adott az életünkhöz. 

Szeretetkapcsolatainkban felfedezhetjük, mi volt a hozzájárulás számunkra, ha elengedjük a telhetetlenséget, miért nem kaptam még többet? Több időt, figyelmet, szeretetet? Ha megelégszünk és elfogadjuk azt, amit kapunk és hálásak vagyunk érte, akkor amikor kilép az életünkből ennek "forrása", akkor is marad a hála és elégedettség érzése. Köszönöm, hogy mellettem volt és szeretett. Milyen szerencsés is vagyok, hogy ez megadatott nekem.... 

Vagy ha nem ezt éltem meg, akkor köszönöm, hogy mellettem volt és általa megtanultam magamról például, hogy miben kell fejlődnöm; hol vannak a határaim; miben változhatok, hogy körülöttem is változzanak a dolgok, körülmények; mit szeretnék másképp csinálni, mint ő; mi minden más lehetőségem van, mint amit mellette megéltem... Köszönöm, hogy terelt az utam felé és kísért az utamon, még ha előbb is tért le erről az ösvényről. Azon, ami volt, már nem tudunk változtatni, de a hozzáállásunk megváltoztatásával könnyebbé tehetjük az elengedést. Ha megértjük, mi szerepe volt a mi életünkben.

Igen, én szerencsés vagyok, mert szerető emberek vesznek körül, és ezek az emberek gyógyítanak minden sebet, amit életem során ejtettek rajtam. Nekem is volt és még van is számtalan. De már látom, hogy azokat hagytam, hogy ejtsék rajtam, elhittem, hogy azt érdemlem, vagy mert gyengének hittem magam. Azért kuncsorogtam, hogy szeressenek, miközben én sem szerettem magamat. Vártam, hogy értékeljenek, holott én sem értékeltem magamat. Ezek közül az emberek közül sokan már nem részei az életemnek (nem feltétlen a halál választ el), akár mert kizártam őket, hogy ne mérgezzenek tovább, és olyanokat választottam helyettük, akik építenek, akár mert rájöttünk, hogy az egész kapcsolódás csak erőltetés volt, nem őszinte, nem szeretetteli. Kizárólag azért voltak körülöttem, hogy rámutassanak arra,  milyennek látom magam. Csak tükröt tartottak, amibe fájt belenézni is. Mégis hálás vagyok nekik, mert a megélések árán eljutottam odáig, hogy ma már tudom, ennél többet érek és erősebb vagyok, mint valaha. Felkeltették bennem a változás iránti igényt. Tudom, hogy nem azt érdemeltem, és azóta már mást is kapok. Ha mégis megjelenne, felismerem és hárítom. Akik benne tartottak az értéktelenségben, azok miatt indultam el a saját utamon, hogy meglássam, mennyire értékes is vagyok. Lehet, hogy sokáig tartott, mire feleszméltem, de most hálás  vagyok magamnak, hogy még ebben az életben eljutottam idáig. És hálás vagyok azoknak, akik a fejlődésemben, gyógyulásomban segítettek, és akik most is körülvesznek a szeretetükkel megerősítve bennem, hogy igenis szerethető vagyok. Hálás vagyok azért, mert olyanok, amilyenek, és ha azt választják, hogy kilépnek az életemből, megköszönöm, hogy tanítottak, szerettek, és mellettem voltak. 

Biztos vagyok benne, hogy mindenki, aki itt hagyott bennünket, akár szeretettel, akár haraggal gondoltunk rájuk, hagytak hátra nekünk valami értékeset. Talán akire neheztelünk, nem tudott mást adni, mint amit adott, mégis ezzel segített hozzá, hogy te képes legyél valami jobbat továbbadni a gyermekeidnek, szeretteidnek. Kívánom, hogy találd meg te is magadban, mi az az ajándék, ami csak a tiéd. 

És még egy záró gondolat, amit már sokszor ismételtem: sosem vagy egyedül! A most megjelenő fájdalom, veszteség, szomorúság érzése sok emberben ott van a napokban, és talán hasonlót élnek meg, mint te. Választhatjátok az elzárkózást, és választhatjátok egymás segítését is ezekben a nehezebb napokban, hónapokban. Sokan vagyunk, akik a támogatást választjuk, te mit választasz? 

Anita

(Fotó: Pinterest)

(Amennyiben megosztanád a gondolataidat, érzéseid másokkal is, illetve segítenél másokon a pozitív, támogató, megértő, szeretetteljes hozzáállásoddal, akkor Facebookon a most induló /lótuszvirágos/ "Léleksimogató" zárt csoportban megteheted, mindenképp hozzájárulás lesz számukra. A meghíváshoz kérlek jelentkezz nálam. Köszönöm!)