Keserű valóság

 Van úgy, hogy összecsapnak a fejed felett a hullámok, miközben tudod, mindened megvan, ami fontos (egészség, család), nincs okod panaszra, és nem érted, miért érzed magad mégis egy rakás szarnak...

Talán mindened megvan, mégis, jön egy érzés, hogy a másiktól függsz anyagilag, majd a kamasz gyerekedtől egy laza grimasz, mikor kérdezel vagy épp aggódóan mondasz neki valami elővigyázatosságra intőt. Esetleg a másik gyerektől folyton csak az igények, elvárások érkeznek és jó anyaként persze a legjobbat akarod számára, miközben kifogytál már abból, amit adhatnál neki.

Igen. Kifelé lehet, hogy az látszik, minden a legnagyobb rendben, miközben belül üresnek, magányosnak érzed magad, a helyzetet pedig reménytelennek. Úgy érzed, haszontalan vagy, hiszen nélküled is menne minden a maga útján, a gyerekek felnőttek, a párod egyenesben van, csak Te nem találod magad sehol. Mikor legszívesebben elfutnál valahova, ahol egyedül lehetsz és jól kisírhatod magad, vagy ahonnan sosem térsz vissza, úgysem hiányoznál senkinek. Max azt vennék észre, hogy nincs tiszta ruha, szalad a lakás, és nem vár otthon a megszokott arc. De talán még az sem tűnne fel elsőre, hiszen el is mehettél valahova.

Hova?

Hova mehetnél, ha nincs semmid, csak egy darabka vagy a nagy puzzle-ból. Nincs ráhatásod semmire, senkire, csak magadra. És magadra is hogyan? Rombolóan. Mert az a megszokott, már-már komfortos.

Ugyan ki kérdezné meg először: anya?

Ó, nincs kész a lecke? Segíteni kellene? Éhes vagy? Esetleg mosni kellene valamelyik kedvenc ruhadarabod? Döntésképtelen vagy abban, amiről már igazán tudnod kellene ennyi idősen dönteni? ...

Másra úgysem kellesz nekik. Nem azért keresnek, hogy megkérdezzék, jól vagy-e, vagy hogy megöleljenek, a szeretetüket kifejezve. Vagy hogy a kedvedben járjanak elismerve azt, hogy te mennyi mindent teszel értük nap mint nap.

Valójában élősködők vagyunk mind, így vagy úgy.

Csak van, aki ezt megjegyzi a másiknak, észre sem véve, hogy ő is ezt teszi. És van, aki csak hagyja, hogy a másik ezt tegye, míg ki nem szívja az utolsó csepp életenergiáját is.

Ez az élet?

Mennyire szánalmas. Mennyire szomorú.

Változtatni?

A választásainkkal tudunk. De hogy mennyire vagyunk elszántak, Isten tudja. Könnyebb maradni a megszokott szánalomban, áldozatiságban, elnyomásban, mint kitörni onnan. Mégha ki is törsz, vagy-e annyira elszánt, hogy a következőleg választott elnyomódtól is szabadulj?

Vagy függsz tőle? Na ja....úgy már nehezebb, igaz? Akkor hát ki használ ki kit?

Ja hogy de nem mindegy az egyensúly! Akkor már nem is az a kérdés, élősködünk-e, hanem a mérce....